Veszprém megyei hír- és véleményportál - indexveszprem.hu

Biztosan sokan emlékeznek a Hír Tv nem mindennapi felvételére. 2008. október 31-én késő délelőtt Lendvai Ildikó, Gyurcsány Ferenc és felesége, Dobrev Klára éppen végeztek a nemzeti panteon 301-es parcellájához történt kiruccanásukkal.
Már kifelé indultak, amikor a székely kapun át egy család érkezett a temetőbe. A házaspár három apró gyermekkel a 298-as parcella felé tartott, s ugyanazon a kis úton haladt, amelyen Gyurcsányék. Szembetalálkoztak.

A láthatóan zaklatott férfi nem tudta türtőztetni magát, megszólította a kormányfőt. „Miniszterelnök úr! Van egy perce?” Megálltak. Gyurcsány felé fordult. „Igen, fiatalember.” „Mondja, hol volt ön ezelőtt húsz évvel, amikor innen még a férjeik sírját kereső özvegyeket lovas rendőrök kergették el?”

A kérdést kínos csend követte. Gyurcsány először maga elé meredt, aztán valami olyasmit motyogott, hogy „további szép napot, fiatalember!”, és tovasietett. A fiatalember hangja azonban elkísérte egy darabig. „Akkor kellett volna idejönni, nem most. Akkor, húsz éve!”

Sem azok, akik közvetlen közelről figyelték, sem a tévénézők nem érthették pontosan, mitől indult fel annyira a férfi, hogy nem törődve a riporterekkel és a testőrökkel, megállítsa a miniszterelnököt. A család Fábry Szabolcs, Nagyvázsony fideszes polgármesterének családja volt. A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapját minden év február 25-én tartjuk. Az idei emléknap előtt időszerű, hogy kiderüljön, mi volt Fábry Szabolcs felindultságának oka. Erről szóló sorait közöljük az alábbiakban.

Fábry Zoltán 1911. július 19-én született Rimaszombatban. Meghalt 1951. február 22-én. Kivégezték. Kezét összedrótozva, arccal lefelé ötös sírba lökték, kétezer mártírtársával egyetemben. Négy árvát hagyott maga után, a legkisebb kétéves volt, amikor az apát 1949-ben elhurcolták. Egyik gyermek sem ismerhette meg igazán az apját, hiszen a háború után a kommunista vérbíróság elvette a fiatalembert családjától.

Nagyapámról és a fiairól van szó. Egy férfiról a sok mártír közül, akinek a családja is csak egy a sokat szenvedett családok közül.

Nagyapám alig tízévesen menekült el szüleivel a Felvidékről a megcsonkított Magyarországra. Folytatta a családi hagyományokat, a katonai főreáliskolát követően a Ludovika Akadémián avatták huszár hadnaggyá 1934-ben. Megnősült, parancsnoka leányát, Erdőss Ilona bölcsészhallgatót vette el, aki négy fiúval ajándékozta meg: Botonddal, Zsolttal, Zoltánnal és Szabolccsal. 1939-ben főhadnaggyá, 1942-ben pedig századossá léptették elő. 1943. január 5-től április 28-ig mint a X. önálló huszárszázad arcvonal mögötti tisztje, lovas fél századának parancsnoka volt. A 2. hadsereg oroszországi hadszínterén frontszolgálatot teljesített, majd a Don-kanyar katasztrófáját követően a IV. hadtest parancsnokának személyi segédtisztje lett. 1944. szeptemberig a felderítő pótosztály huszárszázadának parancsnokaként a dél-erdélyi hadszíntéren harcolt. Védte határainkat. Ezt követően megsebesült, és az egri kórházban ápolták.

A kommunista hatalomátvételt követően, 1949-ben fogta le az ÁVO katonapolitikai osztálya, a katpol. Szeretteivel semmit sem közöltek. A vád ellene folytatólagosan elkövetett hazaárulás volt. A bizonyítékot egy nyugaton élő unokatestvérével folytatott levelezés szolgáltatta: egyik levelében leírta, hogy a május 1-jén felvonult magyar tankokban oroszok ültek, mert akkor még nem volt elég kiképzett harckocsizó Magyarországon.

Ez a levél a BBC-hez is eljuthatott, mert beolvasták a hírt, hogy a magyar páncélosokban szovjetek ülnek. Így keveredett a tábornokok perébe, a vérbíróknak pedig kapóra jött, hogy likvidálhatnak egy Horthy-tisztet.

Az utóbbi években alkalmam nyílt két olyan emberrel találkozni, akik közelről ismerték nagyapámat. A Veszprémben élő ötvenhatos hős, Adamecz Béla Pécsett jogászhallgatóként, kadéti beosztásban szolgált mellette. Ő mesélte, hogy milyen határozottsággal, ugyanakkor szeretettel, odaadással vigyázott katonáira nagyapám. Hogyan követelte meg a fegyelmet s azt, hogy a huszárlovakat a legodaadóbban ápolják. Arról is sokat mesélt, hogy mit jelentett Fábry Zoltánnak a családja. Egy kemény karácsonykor, hogy a fiatal kadét – akinek nem volt lehetősége hazautazni – ne a rideg laktanyában töltse az ünnepeket, Fábry Zoltán meghívta otthonába, szeretteivel ünnepelni. Adamecz Béla ekkor látta, hogyan élvezte azt a kis időt, amelyet feleségével és fiaival tölthetett.

A másik idős úr Balatonfüreden él. Együtt raboskodott nagyapámmal. Egy nap ismeretlenül felhívott. Találkoztunk. Hosszú órákon át mesélt. Láttam magam előtt a vizes, szutykos cellát, az ócska ibriket, a kemény priccset, ahova össze voltak zárva. Azt is láttam, amikor átadja neki az utolsó vacsoráját, mielőtt a siralomházba viszik. Elképzeltem, hogyan tartja magát kivégzői előtt, hogyan imádkozik még az utolsó pillanatban is feleségéért, családjáért, a fiaiért. Tudom, hogy a hite is bűne volt.
Özvegyének éveken át nem mondták meg, hogy férje már nem él. Még kevésbé, hogy a holttestét mésszel öntötték le, s úgy hányták tömegsírba. Nagymamám rendületlenül járt Budapestre, kutatott ismerősök után és imádkozott. Egy napon a Fő utcai katpol kapusa ráüvöltött: takarodjon innen kend, ha nem akarja, hogy a kölykei fattyúként nőjenek fel! Ekkor értette meg, amit később szenvtelen levélben közöltek vele: férjét hazaárulás miatt kivégezték. A nyolcvanas évekig azt sem tudta, hova vihet virágot a sírjára.

Fábry Zoltánt és kétezer mártírtársát Für Lajos, az első szabad kormány honvédelmi minisztere rehabilitálta 1990-ben. Ekkor temettük újra őket. 1991-ben a miniszter posztumusz huszár ezredessé léptette elő Fábry Zoltánt.

Sokat tűnődtem azon, vajon mi az, amit nem tudott neki megbocsátani a vörösterror. Mi volt az igazi bűne kétezer ártatlan társával együtt?

Ma már világos a képlet. Hazájának elkötelezett, katonailag megbízható, a ranglétrán tisztességgel haladó fiatalemberről volt szó, aki lenézte a szélsőségeket. Vitézségében és hazaszeretetében is kikezdhetetlen volt, mint ahogyan a legtöbb ludovikás tiszt, aki nem félt kockáztatni az életét Magyarországért.

Ez volt az az ember- vagy katonatípus, amelyre a vörösterrornak a legkevésbé volt szüksége. Legfeljebb addig a néhány évig, amíg ki nem nevelték a jellememberek helyett az idegen érzelmű, se Istent, se hazát nem ismerő, csak a hatalmat kiszolgáló minisztereket, alvilági figurákból lett ávósokat, gumigerincű, szovjethű tiszteket.

mno.hu